Lelki segítség

Megmaradt bennem, amit egyszer elcsíptem valami rádióinterjúból: A legjobb beszélgetőpartner, aki jól tud hallgatni. Már Jakab levelében is szerepel (1,19) "Minden ember legyen gyors a hallásra, de késedelmes a szólásra..."

Mit jelent "jól" hallgatni, és mik azok a hibák, amiket leggyakrabban elkövetünk, mikor "rosszul" hallgatunk? Hangsúlyozom az idézőjeleket: különbözők vagyunk, más-más igényekkel, nem állítom, hogy amit írni fogok, minden helyzetre igaz.

Bagdy Emőke említette egy interjúban, rosszul jár, aki tanácsot ad. Mert ha a tanács nem válik be, ránk fognak haragudni, ha meg igen, akkor is, hogy okosabbak voltunk.

És még lehet sorolni a tanács hátrányait. Mikor valakinek segítünk, létezik a kommunikációnak egy rejtett szintje, aminek nem is vagyunk tudatában, de ami eljut a másikhoz, és ő reagálni fog rá. Talán nem is értjük, miért lesz dühös ránk, akinek legjobb szándékkal azt tanácsoltuk: "erősödj meg!" Azért, mert hozzá elérkezik a burkolt üzenet: "gyenge vagy".

A tanácsok, legyenek mégoly okosak is, óhatatlanul magukban hordozzák azt a tartalmat, hogy "Te nem tudod megoldani a helyzetet, nem vagy kompetens. Majd én segítek."
Szó sincs róla, hogy a tanácsadó rossz szándékkal a földbe akarná döngölni a másik felet, csupán félreértette az igényeit. Mikor valaki egy nehézséget, kellemetlen érzelmet, félelmet megoszt velünk, gyakran úgy érezzük, fel vagyunk szólítva, hogy konkrét segítséget nyújtsunk. Bizonyára valahol, valamikor ezt megtanítja, félretanítja nekünk a kultúra. Olyan általános jelenségről van szó, ami aligha vezethető le az egyes emberek jelleméből.
Állítom, hogy az ilyen helyzetek döntő többségében a másik megértést, együttérzést várna. Esetleg, ha ezt megkapta, utána (de csakis utána!) együttgondolkodást. És akkor már befér egy-két tanács, ötlet is.

Csak valahogy nem tanuljuk meg, hogy lehet kifejezni az együttérzésünket.
Sokan viszont a másik hibába esnek, hogy rákontráznak az elhangzottakra, már-már a sajátjukként kezelve a másik problémáját, lehetőleg felnagyítva azt - ezzel tökéletesen egyedül hagyva őt.

Ha szabad személyesnek lennem: mindkét oldalról volt alkalmam megtapasztalni, hogy sok-sok kínkeserves próbálkozás után, a helyzet átcincálása, elemzése után, mikor a "segített" egyre frusztráltabb lett, a "segítő" pedig egyre kétségbeesettebben kereste azt a mondatot, amivel valóban megnyugvást adna, végül egy egyszerű "Sajnálom." hozta el a feloldozást.
Sajnálom, de nem téged sajnállak, te szerencsétlen, hanem sajnálom, hogy ez történt, veled vagyok a szomorúságodban, gyászodban, félelmedben. És ebben rejtetten az is benne van, hogy nem akarom megoldani a helyzetet: vagy azért nem, mert nincs mit megoldani, vagy, mert tudom, hogy te magad is meg tudod tenni.

Persze, ez a kérdés sem fekete-fehér. Előfordul, hogy az ember egyszer csak kap egy frappáns mondatot, ami old a beszorultságán, valami olyan megoldást, amire ő nem is gondolt. De frappáns ötlet nincs mindig a tarsolyban, és nem minden helyzetet kell azzal megoldani. Sőt, nem minden helyzetet kell megoldani. Nem vagyunk mindenhatók, és néha történnek velünk olyan események, amik nem rajtunk múlnak. Ha egy megerőszakolt embernek elkezdem magyarázni, hogyan kerülheti el a jövőben a hasonló helyzeteket, azt sugallom, hogy ő tehet az előzőről is. Tudjuk, hogy az erőszakot elszenvedetteknél gyakori ez a fajta bűntudat, de előfordulhatnak más bántások, sérelmek is, ahol az elemzés helyett többet ér inkább azt mondani: "Sajnálom. Nem a te hibád volt."