Lelki segítség

Az utóbbi hónapokban a média a West Balkánban történt tragédia tárgyalásától volt hangos. Mindenki találgatja, mi történt, miért történhetett, és a figyelem a pánik jelenségére összpontosult, miközben sokan fejtik ki, hogy a szórakozóhelyen történt esemény kapcsán nem beszélhetünk pánik jelenségről.

Annak ellenére, hogy a pszichiátria malmai lassan őrölnek, és a szakkönyvekben egyelőre csak a két régi ismerőst, a bulimiát és az anorexia nervosát találjuk, egyre többféle új evészavarról hallhatunk, amelyek kétségkívül létező jelenségekről szólnak. A legújabb az ún. fatorexia, röviden: azok betegsége, akik bár jelentős túlsúllyal küzdenek, ezt nem látják be, ideálisnak vagy legalábbis kevésbé teltnek gondolják magukat. A kifejezés a szakmai berkeken kívülről, egy Sara Bird nevű magánembertől származik, aki állítása szerint önmagán észlelte a tüneteket. A szembesülés akkor következett be, mikor az orvos mérlegre állította, és legalább húsz kiló pluszt látott az általa feltételezetthez képest.

A mérsékelt Anglia, a gentlemenek országa az utóbbi napokban randalírozástól hangos. A hírekből értesülhetünk róla, hogy a boltok kifosztói között akadnak kifejezetten jól szituált fiatalok, olyanok, akik nincsenek rászorulva, hogy így szerezzék meg a vágyott plazma TV-t. Ahogy a felvételeken látjuk a csoportba szerveződött tizenéveseket, feltételezzük, hogy ezek a fiatalok egymaguk sosem vetemednének bűncselekményekre, még az is lehet, kifejezetten jól nevelt gyerekként gondolnak rájuk iskoláikban, családjukban. Eszünkbe jut a Zimbardo-féle stanfordi börtönkísérlet, ahol ugyancsak rendes, normális egyetemistából vált pillanatok alatt brutális börtönőr vagy éppen megtört fegyenc – attól függően, melyik szerepet sorsolta ki neki a kísérletvezető.  

Szűcs Balázs Légy az otthonom című  könyvének bemutatóján került szóba a téma, vajon mennyire és miben különböznek a meleg párkapcsolatok a heterókétól.

Ki-ki biztosan talál olyan embert az ismeretségi körében, aki a külső szemlélő számára pszichológiai segítségre szorulna, mégsem lehet rávenni, hogy igénybe vegyen ilyesmit. Talán még sértésnek is veszi az ajánlatot, mintha az legalábbis a lehülyézésével volna egyenlő. Némelyek ki is mondják "Minek menjek pszichológushoz, nem vagyok én hülye!" Nehezen jut át a köztudatba, hogy a pszichológus nem a hülyék segítője.

Hanem mi? Megfogalmazhatjuk úgy, hogy mindannyian vándorúton haladunk onnantól kezdve, hogy megszületünk, egészen halálunkig. A pszichológus olyan személy, akit egy szakaszra behívunk az életünkbe, hogy kísérjen el, bátorítson, jelezzen veszélyeket, kínáljon fel ötleteket az út könnyítésére.

Vannak olyan emberek, akik bárhol megjelennek, előbb-utóbb feszültséget keltenek maguk körül, konfliktusokat generálnak. Körülöttük gyakran izzik a levegő: sértődés, csalódás, nagy egymásra találás…

A környezet kétségbeesve nézi: miért van minderre szükség? Miért jó valakinek, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatok helyett viharok közepette él?

Igen találó az angol „drama queen” kifejezés, nem ismerek hasonlót a magyarban. Azokat az embereket jelöli, akiknél valahogy semmi sem megy simán, mindig találnak valamit, ami „nagy érzelmekre” ad okot.

Az ember hajlamos erkölcsileg minősíteni az ilyen személyeket, azt mondani, feltűnési viszketegségben szenvednek, azt akarják, hogy körülöttük forogjon a világ. Holott az esetek egy részében nincs másról szó, mint egy teljesen elfogadható, ártatlan emberi igény szerencsétlen kifejeződéséről.