Mit kezdünk a halállal?*
A következő bejegyzés egy visszajelzésre alapul. Jelezték nekem, hogy a halálról szóló írás nélkülözi a biztatást, bátorítást, elintéztem annyival a kérdést, hogy tudomásul kell venni, és csókolom.
Mit kezdünk a halállal? Hogy mit gondolunk, gondolhatunk a halálról, a végére hagyom, de jelzem, ez a legfontosabb. Kezdjük azzal, hogy a pszichológia milyen szempontokat emel ki, amik könnyítik vagy nehezítik a gyász feldolgozását.
És a legfontosabb: adjunk időt magunknak. Gyászévről beszélünk, de lehet az több év is. Át kell élni az első karácsonyt, nyaralást, születésnapot nélküle.
És akkor jöjjön a legfontosabb. Mi az a halál?
Amikor világra jövünk, és elkezdjük figyelgetni, mi van körülöttünk, olyan magától értetődő, hogy a család mindenesetre ott van. Csak később tudjuk meg, hogy ez az egység nem örökké marad így. Fájdalmas lépések sora vár ránk: először az az intimitás lazul meg, amit a pici gyerek megél. Valamikor gyerekkorban megtudjuk, hogy mindenki, a szüleink is meg fognak halni. Kamaszkorban egyszer csak már nem értenek úgy, mint azelőtt. Aztán fizikailag is eltávolodunk, és eljön a pont, amikor az életből is elmegy a szülő. Pedig az ő léte az az alapvető bázis, ami olyan természetes volt, amibe belecsöppentünk, amiben létezni kezdtünk. Azt gondolom, ez a legalapvetőbb gyász, mert egyedül a családdal nincs olyan tapasztalatunk, hogy milyen volt nélküle.
Gyökössy megfogalmazása, hogy a halál nem pont, hanem kettőspont. Igaz ez hívőkre és ateistákra egyaránt, noha a trauma is közös: az, aki látható, ölelhető volt, egyszer csak nincs ebben a formában többé.
A keresztény hívő számára Krisztus aratott végső győzelmet a halál fölött. Erre utal Pál apostol, mikor Hóseás próféta jövendölését idézi: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55)
Az ateista számára is kettőspont a halál. Aki elment, annak a teste elporlad, és másképp, mint addig, de valahogyan továbbra is a természet része lesz. A szavai, tettei ezerféle formában kifejtették és kifejtik hatásukat, a világ már sosem lesz ugyanaz, mint nélküle lett volna. Akkor sem, ha az utódai és az utódai utódai is elmentek már. Mindenki halhatatlan, mert mind formáljuk a környezetünket. Aki elment, annak nemcsak az emlékét őrzik a szerettei, hanem értékeinek, szokásainak, szava járásának, gesztusainak, ízlésének egy részét is.
Éppen ezért a következő sorok a hívők és ateisták közös kincse:
Mert fény van minden tárgy fölött
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.”
(Nemes Nagy Ágnes: A Tárgy fölött)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
