Biztos sokan ismerik a villanykörtés vicceket. A csokorból az egyik: Hány pszichoanalitikus kell, hogy becsavarjon egy villanykörtét? Kettő: az egyik becsavarja, a másik fogja a péniszt, öö pardon, a létrát.

Az elszólásokról az emberek fejében némileg ködös elképzelések élnek: jópofák, lehet rajtuk nevetni, de mégis, valahogy megfoghatatlan, hogy valójában hogy tud előtörni legnagyobb igyekezetünk ellenére a leplezni kívánt gondolat. 

Sigmund Freud írta le a példát: vendég érkezett a kisgyermekes családhoz, egy meglehetősen nagyorrú vendég. A szülők rettenetesen féltek tőle, hogy szókimondó gyermekük megjegyzéssel fogja illetni az illető szépséghibáját, ezért gondosan, még az érkezése előtt lefektették aludni.

 

 

De a vendég ragaszkodott hozzá, hogy szeretne találkozni a csöppséggel. Mit volt mit tenni, felkeltették hát a gyereket, és kezüket tördelve kínlódták végig a találkozás perceit. Szerencsére gond nélkül lezajlott, a gyerek nem tett semmilyen illetlen megjegyzést, a vendég is elégedett volt. A ház asszonya immár megkönnyebbülve kínálta a kávét, a vendéghez a következő kérdéssel fordulva: Hány cukrot kér az orrába? 

Annyira koncentrált az anya az "orr" elnyomására, hogy éppen ezzel aktiválta, ezzel hozta be a tudatelőttesbe a szót. 

Az elszólásról szoktunk beszélni, holott az csak az egyik elem az elvétések csoportjában. Ugyanúgy működnek az elfelejtések, félreolvasások, félrehallások, elrakások. Szintén Freud példája az a nő, aki nem találta kedvenc bonbonját, amivel szándéka szerint megkínálta volna barátnőjét. Ahogy távozott a barátnő, rálelt a kedvelt édességre… a ruhái között.

Mégis hogy lehet ez: hogy csinálhatunk olyasmiket, amiket valójában nem akarunk, vagy amit valójában akarunk, de elhatároztuk, hogy nem tesszük? Önmagában nem meglepő, hogy sokszor egymással harcban álló törekvések munkálnak bennünk. Szeretném megkínálni barátnőmet, de szeretném egyedül megenni az egész doboz csokit. Dönt az én, az ego, ami tudja, mi a helyes: hát természetesen felnőtt emberhez már nem illik, hogy ragaszkodjon a kedvenc édességéhez, és egyedül falja fel azt. Igen, de az ego-n kívül más erők is működnek bennünk, amelyeket kevéssé érdekel a józan ész szempontja, és ha teheti, ha utat talál magának, akkor felszínre törve eléri, hogy az történjen, amit ő akar. Megjegyzem, fordítva is lehetséges, arra is számos példa mutat, hogy a lelkiismerete buktatja le az embert, aki elhatározta, hogy véghez visz valami gaztettet.

Nehogy félreérthető legyek: az elvétések alapvetően nem a jó és rossz harcáról szólnak, hanem egyszerűen arról, hogy az egyik, nem tudatos, de tudatközeli tartalom megzavarja a másik, tudatosat. Előfordul ez úgy is, hogy egyszerre két dolgot akarunk mondani, döntünk az egyik mellett, de nem sikerül kellőképp elnyomni a másikat, így a két szó egyvelegét ejtjük ki. Bizonyára sokan tapasztalták azt a jelenséget is, mikor valamilyen téma, amivel az utóbbi időben sokat foglalkoztunk, egyéb területekre betör félreolvasás formájában. Az ügyvéd egy hosszú munkanap után olvashat tálalás helyett tárgyalást, a szakács fordítva.

Az elvétések értelmezésénél óvatosnak érdemes hát lennünk, mert nem biztos, hogy valamilyen rejtegetett, sötét titok bukkant elő, csupán a tudat előszobájában várakozók dugják be türelmetlenül a fejüket, kérdezve: és ránk mikor kerülhet már sor?