Nem kell mindig jól lenni!
Gondoltam, ezt leszögezem. Merthogy sokan azt hiszik, az ideális állapot a mindig jól levés, és a levertség vagy testi rosszullét feltétlenül annak a jele, hogy valami baj van. És akkor már csak abban reménykedhetünk, hogy nem nagy baj, csak kis baj.
Különös élmény, mikor az embernek először eszébe jut ezt a tézist megkérdőjelezni, vagy először hall róla, hogy a világ bizonyos tájain ezt nem így gondolják, esetleg nem is szokásuk folyamatosan a hogylétükre összpontosítani. Kimondatlanul, láthatatlanul, axióma-szerűen él, működik az a gondolat a mi kultúránkban, hogy ha jól érzed magad, akkor vannak rendben a dolgaid.
Nem furcsa, hogy miért hisszük így. Az ember biológiai lény is, természetesen be van "programozva" a szenvedés kerülésére, és ez szükséges az életben maradásához. A fájdalom, legyen az testi vagy lelki, gyakran valóban veszélyt jelöl. A testi fájdalom alól talán kevesebb a kivétel. Fájdalom kísérheti ugyan a gyógyulást is, vagy fájdalommal járhat a testedzés, de azért mégsem jellemző, hogy valami nagy fájdalom egy kedvező változás elindulását jelezze a szervezetben. (Bár ebben tévedhetek, nem lévén orvos.)
Paradox módon itt azt látjuk, bár a szorongás jó, mert hasznos, éppen azért működik, mert el akarjuk kerülni.
Azonban léteznek másfajta szenvedések, amiket nem érdemes kerülni. Ilyen az előző bejegyzésben említett gyász. Egy tanárom kifejezésével élve a gyász egyetlen ellenszere, hogy az ember "kifájja magából". Minden fájdalomcsillapító csak elodázza a gyógyulást.
A szenvedésnek köszönhetően tanulunk empátiát. A szenvedés időszakai leolvasztják a hályogot a szemekről, és ahogy a magunk törékenységét meglátjuk, úgy a többi emberét is.
És ami a legfontosabb, azt a pszichológia úgy hívja, "normatív krízis". Ez arra utal, hogy új életszakaszokba lépve (persze, inkább folytonos fejlődés ez, mint szigetszerű állomások) időről időre megkérdőjeleződik, amit addig a világról tudni véltünk, és ez óhatatlanul egyfajta krízissel jár. Krízis az, mikor az eddigi eszközeink nem elégségesek egy probléma megoldásához. A szóról a villámcsapásszerű tragédiák jutnak eszünkbe, holott rendszeresen találkozunk ilyen helyzetekkel, és ezek is ijesztőek és fájdalmasak lehetnek. Nem mindig látszik, hogy az élet természetes velejárójáról van szó, gyakran úgy éljük meg, mint rendkívüli, rendellenes eseményt - csak jóval később döbbenünk rá, mit kellett megtanulnunk általa.
Mikor "csalódunk" valakiben, megtanuljuk, hogy az emberek nem a tulajdonaink, és nem feltétlenül úgy gondolkodnak vagy cselekednek, ahogy mi várjuk tőlük.
Mikor "elhagynak" minket, pedig szerintünk rózsás volt az a kapcsolat, rá kell jönnünk, hogy az emberi kapcsolatok úgy, ahogy mi megéljük, csak bennünk léteznek - a másik ember pedig az ő világában él.
Mikor a gyermekről kiderül, egész más lett, mint amilyennek nevelni akartuk, rálátunk saját eszköztelenségünkre.
Mikor elveszítünk egy állást, egy házat, egy embert, kiderül, hogy semmi sem igazán a mienk, legfeljebb egy időre. Aztán látjuk, hogy nem uraljuk úgy a testünket, ahogy addig, és még sorolhatnám a példákat.
És megtörténhet (sokakkal megtörténik), hogy mindettől úgy megsértődünk, hogy egyre dühösebbé és dacosabbá válunk, és már akkor is szenvedni fogunk, mikor épp nincs rá újabb okunk. De ha hagyjuk, ha engedjük, szelídebbé válunk, és ezen keresztül megerősödünk. De persze csak akkor, ha hagyjuk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
