Noha a pszichológusok óvakodnak attól, hogy szubjektíve minősítsenek jellemvonásokat, azért nem lehetett nem észrevenni, hogy többségül szíve mégis a belső kontrollosság felé húz. Kimutatták, mennyivel ügyesebben küzdenek meg bizonyos helyzetekkel az ilyen emberek, hogy például betegség esetén alaposabban tájékozódnak, aktívabb szerepet vállalnak gyógyulásukban. Kicsit zavarba ejtő volt, mikor olyan eredmények is kijöttek, mi szerint a külső kontrollosoknak ellenben jobbak bizonyos immunmutatóik.

Ami miatt fontosnak tartottam felvetni most ezt a témát, az az, hogy az utóbbi időben egyre többször találkozom a hétköznapi gondolkodásban a ló belső kontrollos oldalára való áteséssel, és tartok tőle, hogy ez nem az egészség irányába hat.

Ma már tudja a lélektan és a közvélemény egyaránt, hogy a testi betegségekben is nagy szerepe van a gondolkodásnak, személyiségnek. Igen ám, de mikor azt olvasom egy (pszichológus végzettséggel is rendelkező) író tollából, hogy számára az egyik, nőiséggel foglalkozó szakember hitelességét megkérdőjelezte, hogy az illető nem átallott méhnyakrákban meghalni, az azt a hiedelmet implikálja, hogy egyedül rajtunk múlik, leszünk-e rákosak. Ráadásul az a tetszetős, de sosem bizonyított nézet is benne rejlik, hogy a női szervekkel összefüggő betegségek a női identitás zavarából származnak.

Félreértés ne essék: rendkívül fontosnak tartom, hogy egy-egy betegség esetén komolyan megfontoljuk, mi magunk hogyan is vagyunk abban benne; és igen, lehet, hogy a test olykor üzen olyan szimbólumokban, hogy a nőiségével küzdő éppen méhnyakrákot kap. Én pusztán arra hívom fel a figyelmet, hogy legyünk akár ateisták, és gondoljuk, hogy a természet alakulása tele van olyan véletlennel, ami nem hordoz személyre szóló üzenetet, vagy legyünk hívők, és gondoljuk, hogy Isten szándékait teljes egészében mi nem érthetjük meg, mindenképp szembesülnünk kell azzal, hogy van az életnek olyan része, aminek nem hogy befolyásolása nincs kezünkben, de átlátása, megértése sem lehetséges számunkra.

Attól, hogy csodálatos személyiségek vagyunk, még megbetegedhetünk mindenféle betegségben. Attól, hogy sosem ülünk ittasan autóba, nem motorozunk őrülten, még érhet minket közúti baleset, amiben elveszítjük fél lábunkat. Bármikor bárkink meghalhat, és nem tehetünk ellene semmit.
Ennek elviselése a felnőttség része. A gyermek azt hiszi, szülei mindenhatók, meg tudják óvni őt minden bajtól. (Kell is ez a hit a biztonságérzethez - akkor még.) A kamasz identitása ingadozik a két véglet között: a világ által még fel nem fedezett superman, és a földkerekség legnagyobb csődtömege között (hogy a szüleiről ekkor mit gondol, inkább hagyjuk). Aztán vagy leragad az egyik végpontnál, és valamilyen pszichopatológia lesz belőle, vagy megkeresi helyét a kettő között.

Azt hiszem, az igazi boldogság nem az, mikor azt hisszük, mindenre hatással vagyunk, hanem mikor abban bízunk, történjék velünk bármi, valamit majd azzal a helyzettel is kezdeni fogunk. Az ilyen, kiszolgáltatottságunkat is méltósággal tudomásul vevő, reális belső kontrollhit az, amivel igazán hegyeket mozgathatunk meg.