Lelki segítség

Kétségtelen, hogy a pszichológia inkább betegségközpontú (még ha vannak is ma már törekvések az ellenkezőjére). Érthető módon nagyobb figyelmet szentelünk a zavarok meghatározásának, megértésének, gyógyításának, hiszen addig van dolgunk, amíg baj van. Hogy mi számít betegségnek, azt tulajdonképpen egy zsebszótárnál kisebb kézikönyv felsorolja szőröstül-bőröstül. Ott a zavar neve, hogy milyen tünetek tartoznak hozzá és mennyi ideig kell azoknak fennállni a diagnózis megadásához. Legutóbb, mikor pszichopatológia előadásra készültem, találomra felütve a kézikönyvet épp a lidérces álom szindrómánál találtam magam. Hát, ilyenek vannak benne - többek közt. Ezek a leírások tényleg az élet minden területére kiterjednek, kezdve a szorongásos zavaroktól a személyiségzavarokon át a súlyos pszichózisokig.

 De akkor ki egészséges? Honnan tudhatom, hogy én az vagyok-e? Végig kell néznem a könyvet, és ha egyik leírás sem illik rám, akkor fellélegezhetek?

Nem, valójában nem kizárásos logikáról van szó, mi szerint egészséges lenne, aki nem beteg. Aki figyelmesen olvassa az említett könyvecskét (hulljék le a lepel: neve Diagnostic and Statistic Manual of Mental Disorders), felfigyelhet a szigorú rublikák között megbúvó szubjektív lehetőségre. Méghozzá a páciens szubjektuma az, ami szabadságot kap, mikor a diagnosztikai feltételek közt kikötik: akkor beszélhetünk az adott betegségről, ha az jelentős szenvedést, az életvitel zavarát okozza. Egészen egyszerűen fogalmazva: meg lehet az összes többi tünet; ha nem zavarja az illetőt, és nem okoz fennakadást az életében, akkor egészséges, és kész.

Közel járunk hát az igazsághoz, ha azt mondjuk, egészséges, aki annak érzi magát. [Persze, én most leegyszerűsítem a helyzetet: van olyan eset, mikor őt magát nem zavarja semmi, ellenben közveszélyes a személy, és ennek megfelelően betegnek minősítendő. De ez a kisebb százalék.]

A WHO száraz definíciójával most nem fárasztanék senkit, annál is kevésbé, mivel Freud sokkal tömörebben mondja ugyanazt: egészséges, aki tud dolgozni és szeretni.

Vegyük észre: sem a szigorú Freud, sem a még szigorúbb DSM nem szabja feltételül, hogy ne legyenek problémáid, hogy mindig minden flottul menjen. Lehet tökéletlenül egészségesen (mi több: boldogan) élni, és a terápia sem szuperman-képző. Szabad hibázni, felcsattanni, félni, téveszteni. Sokat elbír az alkotás és szeretet képessége, nem olyan könnyű azokat kiirtani! Valójában az egészséget a betegséggel egy út köti össze, amin elindulhatunk kis lépésekben a jó irányba. Antonovsky szavaival kifejezve: Amíg az élet lehelete bennünk van, addig bizonyos fokig egészségesek vagyunk.