Vannak olyan emberek, akik bárhol megjelennek, előbb-utóbb feszültséget keltenek maguk körül, konfliktusokat generálnak. Körülöttük gyakran izzik a levegő: sértődés, csalódás, nagy egymásra találás…

A környezet kétségbeesve nézi: miért van minderre szükség? Miért jó valakinek, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatok helyett viharok közepette él?

Igen találó az angol „drama queen” kifejezés, nem ismerek hasonlót a magyarban. Azokat az embereket jelöli, akiknél valahogy semmi sem megy simán, mindig találnak valamit, ami „nagy érzelmekre” ad okot.

Az ember hajlamos erkölcsileg minősíteni az ilyen személyeket, azt mondani, feltűnési viszketegségben szenvednek, azt akarják, hogy körülöttük forogjon a világ. Holott az esetek egy részében nincs másról szó, mint egy teljesen elfogadható, ártatlan emberi igény szerencsétlen kifejeződéséről.

Mindenkinek szüksége van arra, hogy kommunikáljon, kontaktusba kerüljön, érezze, hogy nincs egyedül. Ez az ember számára szó szerint élet-halál kérdése: egyikünk sem lenne életképes egymagában. A szeparálódás a legijesztőbb fenyegetés, a kiközösítés a legnagyobb büntetés. Az egyik fontos védőfaktor a testi-lelki megbetegedéssel szemben az észlelt szociális támasz megléte, azaz hogy a személy úgy hiszi, bajba jutása esetén lesz, aki segít.

Faramucinak tűnhet, hogy aki fél a magánytól, miért nem óvja jobban kapcsolatait. Azért, mert az emberi érintkezésre, az emberek általi stimulációra önmagában vágyunk, pozitív stimuláció híján a negatív is jobb, mint a semmilyen. Párhuzamba vonható ez azzal, hogy vizuális, auditív, stb. ingerre is szüksége van az idegrendszernek az optimális működéshez. Nincs ez másképp a szociális ingerekkel sem. A tranzakció analízis stroke-okban méri az egyik embertől másikhoz érkező impulzust, amit ugyan simogatásnak fordítanak, de az eredeti szó ütést is jelent.

De mi a csudáért vitákból szerzi be valaki a szükséges impulzusmennyiséget intim kapcsolat helyett? Kinek-kinek megvan a maga története: így tanulta meg. Már egész korán elkezdődhet a félretanulás: képzeljük el a helyzetet, hogy a gyerek öltözködése, az ebéd, a rendrakás a szükséges idő sokszorosába kerül, miközben anyuka áll az ajtóban vagy a tányér fölött, könyörög, egyre idegesebb, ígéretekkel és fenyegetésekkel halmozza el a gyereket. Aki maga sem boldog felhőtlenül, de még mindig jobb neki, mintha gyorsan végezne, és magára hagynák őt. Mert így legalább foglalkoznak vele. Könnyű megtanulni, hogy akkor figyelnek rám, ha baj van velem, és nehéz felnőttként áttanulni arra, hogy más módon is beszerezhető a szükséges emberi inger. Így ördögi kör jön létre: ha kevés a figyelem, a személy erőszakosabban próbálja magára vonni, ami bizonyos szint fölött óhatatlanul menekülést vált ki a környezetből.

Mit érdemes kezdeni ilyen helyzetben? Egyfajta érzelmi távolság megteremtésével, vagy más szavakkal: a be nem vonódással oldható meg az együttélés. Ahogy a gyermek is a világos határoktól érzi magát biztonságban, úgy a drama queent is megnyugtatja az a személy, aki jelen van, de nem berántható a játszmákba. Párszor megpróbálja, toporzékol, amiért nem megy, aztán megnyugszik tőle. Persze az ilyen önkéntes szülőség is csak úgy működik, ahogy a valódi: ha a be nem vonódás mögött nem érdektelenség áll, hanem szeretet.